Hogyan ne legyünk zsíros lusta disznók és elkezdjük élni

Megbeszélés önmagunkkal a számunkra kedvező feltételeken.

34 éves voltam, amikor megértettem, hogy átalakultam egy kövér lusta disznóvá.

Megjelent nálam a légszomj, fáj a szívem, fájtak az ízületeim. De a fő motívum az életem megváltoztatásához az íjedség volt azután, hogy megláttam a fizionómiámat a fotón a barátaim társaságában. Akkor megesküdtem, hogy megtalálom a módot arra, hogy kimásszak a kialakult helyzetből.

Kimászok a gödörből

Az első, amit tettem, — oldalról néztem magamra.  A látvány borzalmas volt. Egy lakásban, amely tele volt ajándéktárgyakkal; amely be volt pakolva bútorokkal; tele volt rakva papírokkal, könyvekkel és dolgokkal (hátha szükség lesz rájuk a jövőben), ott ült egy megtermett túlsúlyos ember. Amikor ez az ember bement a konyhába, amely szűk volt az edényekkel teli szekrényektől és haszontalan eszközöktől és kinyitotta a termékekkel megpakolt hűtőszekrényt, a gyöngeségtől és a krónikus éhségtől remegtek a kezei. Az általános állapotát így lehetett leírni: pánik és elnyomottság. Nem értettem, hogy mi történik velem, nem tudtam kontrollálni az életemet. Minden hívogatott valahova, szinte részekre szaggatva: a plakátok a falakon – pihenni,  ahova az elfoglaltság miatt nem tudtam elmenni; az ajándéktárgyak, a képek és régi ajándékok, amelyek a sarkokban voltak elhelyezve – abban az időbe, ahova már lehet visszamenni; a hűtőszekrény — az ételfogyasztásra és az azt követő pihenésre. A hangok pedig a telefonból hívogattak, hogy másszak le a kanapéról, csússzak el az asztalig és lássak neki a munkának.

Nos, most megmondom, hogy mit tettem, hogy ne szakadjak darabokra. Kikapcsoltam a telefonomat. Azután pedig nekiláttam annak, hogy megsemmisítek mindent, ami valamire hívott, mindent, amivel valaha kapcsolatban álltam. Kivittem a szemétdombra az ajándéktárgyakat és az emléktárgyakat, a nem kellő könyveket és folyólapokat, minden dolgot az „egyszer még szükség lesz rá” sorból; kidobtam a házból a bútorok felét; megtisztítottam a konyhát, és nem csak a lomoktól, hanem az ételektől és még az edényektől is, s csak a legszükségesebb dolgokat hagytam meg.

Ez volt a legőrültebb akció az életemben

Néhány nap múlva egy tiszta és üres lakásban találtam magam, szűz-fehér falakkal, amelynek az ablakaiban szintén olyan szűzen fehéredett a februári hó. Az irodaszobában – asztal és irodaszék; a hálószobában — ágy és szekrény. Az üres konyhában kinyílt előttem  a hűtőszekrény fehér belseje, ahol csakis azok a termékek voltak, amelyek egyszerűek és érthetőek voltak a felfogáshoz: tej, tojás, hús, narancs. A fehér konyhaszekrényben – kenyér és bor.

És megtörtént a csoda. Letörlődtek a határok, amelyek korlátoztak engem, és megszakadtak a kapcsolatok, amelyek kötöttek engem. Korábban, amikor kimentem az utcára, egy titokzatos mágnes hátrafelé húzott engem, a „barlangomba”. Most azonban az üres házam elengedett engem, és én egyszerűen járkáltam a havas utcákon. A sportról még szó sem volt. De az volt a fontos, hogy váratlanul teljesen szabad lettem!

Otthon pedig várt az íróasztal egyenes felülete, amelyen csak a szükséges dolgok voltak. A tiszta íróasztal és a fehér papírlap a felületén azt értette meg fokozatosan velem, hogy életem melyik legfontosabb dokumentumát kell összeállítanom.

Úgy döntöttem, hogy kidolgozok és aláíratok saját magammal egy szerződést a számomra kedvező feltételekkel.

Loading...

Hát ez sikerült.

  1. MUNKA

A mai naptól fogva csak azt fogom elvállalni, ami érthető a számomra. Inkább rúgjanak ki, de határozottan elutasítom annak az elvégzését, ami belül dühít. Nem akarok dühben élni.

  1. UTCA

Mivel „napi 24 órát” kell dolgoznom (úgy, mint sokaknak itt), jutalmat tűzök ki magamnak, az utcára való kimenet minőségében. És nem napi két órát naponta egyszer, hanem így: megcsináltam valami értelmeset – felálltam és kimentem. Legalább öt percre, nem fontos. És nem lényeges – otthon dolgozom, vagy az irodában. Egyetlen irodában sincsenek most olyan kegyetlen törvények, hogy egy ember ne mehessen ki az utcára. És nem cigiszünetre, hanem valóban az utcára!

  1. DOHÁNYZÁS

hogyan ne legyunk zsiros lusta disznok es elkezdjuk elniA mai naptól fogva nem dohányzom akárhol, főként az íróasztalnál nem. A dohányzás számára kiszabott hely otthon – a terasz. Télen nagyon nem egy kellemes hely: sokáig nem marad ott az ember. A cigaretta is jutalom lesz: azért, hogy dolgoztam, azután pedig sétáltam egyet az utcán. És épp ilyen sorrendben: munka – utca – cigaretta. Ennek eredményeként a napi egy doboz lecsökkent öt szállra: visszatérve az utcáról, az íróasztalomhoz siettem, megfeledkezve a dohányzásról.

  1. ÉTELEK

Semmilyen esetben sem kínozom magamat éhséggel, de pontos határt húzok a „falás” és az „evés” között. Csak olyan ételeket eszek, amelyek érthetőek a számomra. Azaz egy hatalmas hamburgert nem tudni mivel és nem tudni honnan lecserélek valami egyszerűre, természetesre, tisztára, ami közel áll a természethez. De a természethez közel álló salátát – „tonhallal és rákkal, burgonyával, majonézzel, ananásszal, almával, tojással, tyúkhússal és zöldborsóval” lecserélem valami egyre ebből a listából — az eklektikát nehéz megérteni. Azonnal pontosítom: nem a szegényes táplálékról van szó, hanem arról, hogy az étel a tányérban egyszerű legyen a felfogáshoz.

  1. ALKOHOL

A mai naptól fogva nem étel, hanem gyógyszer. A gyógyszer pedig abban az esetben segít, ha meghatározott módon adagolva van. És valójában: a sör átmossa a szervezetet, a konyak kitágítja az ereket, a bor leveszi a stressze. De csakis ésszerű, tudatos adagokban.

  1. ÉN — A JÖVŐBEN

Magam elé teszem látható helyre a fotót magamról öt év múlva és amelyre hasonlítani akarok. Ez lehet egy Brad Pitt, vagy egy olyan személy, akit csodálok, de a szerződésem szerint ez én vagyok öt év múlva. Nevethetnek ezen, de a szervezet valamilyen  érthetetlen módon  leolvassa a matricát az ideálomról, magára öltve.

  1. ÉN ÉS A KÖZELI CSALÁDTAGJAIM

hogyan ne legyunk zsiros lusta disznok es elkezdjuk elniÍgérem, hogy nem fogom belevonni a izgalmas játékomba őket, de saját példámon fogom megmutatni, hogy úgy ahogy én élek, hasznos és érdekes élni. Nem fogom őket belehúzni, mivel bioritmusaink lehet, hogy nem egyeznek. Már a legelején megbeszéltük: a feleségem akkor megy ki az utcára, amikor kényelmes neki; én akkor, amikor ez nekem kényelmes. Ha sétáink egybeesnek, akkor ez nagy boldogság. De semmilyen esetben sem fogok az ajtóban állni és nyafogni: „Lehet, hogy mégis jössz? Nézd, milyen szép kint az idő!”. Ugyan ez vonatkozik a közös evésre is — ez a legpikánsabb pont a családi kapcsolatban: „Most komolyan?!! Nem fogod megkóstolni a tortámat?!! Nem szeretsz és soha nem is szerettél!” Már a legelején meghatároztuk: semmilyen a „társaság kedvéért” cselekmény. Csak akkor együtt, ha kívánságaink egybeesnek.

Fél év múlva az ugyan olyan sörhasúak között, mint én, olyan emberként váltam ismerté, mint aki nem „társasági”, vagy aki nem iszik, nem dohányzik és nem jár bárokba a „társaság kedvéért”. Eközben azonban elkezdtem valóban produktívan dolgozni, az utcán pedig volt elég energiám arra, hogy fussak néhány métert.  Ekkor találkoztam azokkal a sportolókkal, akik azt kiáltották nekem: „Hé, ha futni akarsz, vegyél magadnak egy sportcipőt!”.

És én elmentem sportcipőt venni.

Most 52 éves vagyok. Ezt nem azért mondom, hogy minél több kommentet kapjak a „milyen ügyes vagy” témára, hanem azért, mert nincsenek olyan szavak, hogy „én már elmúltam…”, „már késő…”, „minden elveszett”. A lényeg – akarni és… élvezni az életet.

Ennek a történetnek egyszerű a tanulsága: minden, ami körülvesz minket, szintén megvan bennünk ott belül is, a lelkünkben. A káosz körülöttünk káoszt hoz létre a testünk belsejében is. A testünk pedig nem tud megfelelően funkcionálni káoszban.

Hogyan legyünk egészségesek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.