«Amikor már nem leszek». A legjobb üzenet az édesapától a fiának egy egész életre

Közzétesszük Raphael Zohler nagyon megható történetét.

A halál mindig váratlan. Még a gyógyíthatatlan betegek is reménykednek, hogy nem ma fognak meghalni. Lehet, hogy egy hét múlva. De biztos, hogy nem most és nem ma.

Édesapám halála még váratlanabb volt. Életének 27-ik évében távozott el, ugyan úgy, mint a „27 klub” zenészei közül néhányan. Fiatal volt, túlságosan fiatal. Édesapán nem volt sem zenész, sem ismert ember. A rák nem válogatja az áldozatait. Elment, amikor én 8 éves voltam – és már eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy egész életemben hiányozzon nekem. Ha korábban halt volna meg ,akkor nem maradtak volna emlékeim az édesapámról és nem éreztem volna semmilyen fájdalmat, de akkor lényegében véve, nem is lett volna  édesapám. De én mégis csak emlékeztem rá, tehát volt édesapám.

Ha élt volna, akkor tudott volna engem viccekkel bátorítgatni. Megcsókolhatta volna a homlokomat mielőtt elalszom. Megtanított volna szurkolni azért a focicsapatért, amelyikért ő maga szurkolt, és egyes dolgokat sokkal jobban elmagyarázott volna az édesanyámnál.

Soha sem mondta nekem, hogy hamarosan meg fog halni. Amikor a kórházi ágyon feküdt és a testéből mindenhol csövek álltak ki, akkor sem mondott egy szót sem. Édesapám terveket épített a következő évre, bár tudta, hogy már a jövő hónapban sem less mellettem. Jövőre elmegyünk halászni, elutazunk valahova, elmegyünk olyan helyekre, ahol még sohasem jártunk. A következő év fantasztikus lesz. Hát ez az, amiről álmodoztunk.

Úgy gondolom, hogy hitte, hogy az ilyen hozzáállás vonzani fogja a sikert hozzám. Építeni a terveket a jővöre egy sajátos módszer volt a remény megőrzésére. Arra késztetett engem, hogy végig mosolyogjak, egészen a végig… Tudta, hogy minek kell történnie, de nem mondott semmit – nem akarta látni a könnyeimet.

Egy napon édesanyám váratlanul értem jött az iskolába és elmentünk a kórháza vele. Az orvos elmondta a szomorú hírt olyan finomsággal, amelyre csak képes volt. Édesanyám sírt, mert egy morzsányi remény még élt benne. Én sokkban voltam. Mit jelent ez? Talán ez nem egy soros betegség volt, amelyet az orvosok könnyedén ki tudnak kezelni? Úgy éreztem magamat, mint akit elárultak. Ordítottam a dühtől, amíg meg nem értettem, hogy az édesapán már nincs velem.  És akkor én is elsírtam magamat.

Azonban itt történt valami. A kezében egy dobozzal a nővér odajött hozzám. Ez a doboz meg volt töltve lezárt borítékokkal valamilyen jelölésekkel a címzettek helyett. Ezt követően a nővér átadott nekem egyetlen egy levelet a dobozból.

«Az édesapád megkért, hogy adjam át neked ezt a dobozt. Egy teljes hetet töltött azzal, hogy megírja ezeket, és azt akarta, hogy most elolvasd az első levelet. Légy erős.»

A borítékon volt egy felirat: «Amikor már nem leszek». Kinyitottam.

Fiam,

Ha ezt olvasod, azt jelenti, hogy meghaltam. Sajnálom. Tudtam, hogy meg fogok halni.

Nm akartam elmondani neked, hogy mi fog történni, nem akartam, hogy sírjál. Én döntöttem így. Úgy gondolom, hogy annak az embernek, aki a halál előtt áll, jogában van kicsit önzően cselekedni.

Még sok mindenre meg kell, hogy tanítsalak. Végtére is, semmit sem tudsz. Úgyhogy megírtam neked ezeket a leveleket. Ne nyisd ki őket a kelő pillanatig, jó? Ez a mi ügyletünk.

Szeretlek. Gondoskodj az édesanyádról. Most te vagy a férfi a házban.

Szeretlek, apa.

A görbe írása, amelyet alig tudtam kiolvasni megnyugtatott engem, arra késztetett, hogy elmosolyodjak. Hát ilyen érdekes dolgot talált ki az én édesapám.

Ez a doboz a világon a legfontosabbá vált a számomra. Megmondtam édesanyámnak, hogy ne nyissa ki. A levelek az enyémek voltak, és senki más nem olvashatta el őket. Kívülről megtanultam minden egyes boríték megnevezését, amelyeket még előttem állt kinyitni. De idő kellett ahhoz, hogy ezek a pillanatok bekövetkezzenek. És én meg is feledkeztem a levelekről.

Hét év elteltével, miután átköltöztünk egy új helyre, fogalmam sem volt, hogy hova tűnt a doboz. Egyszerűen kiesett a fejemből, hogy hol is lehet és nem is nagyon kerestem. Amíg nem történt egy eset.

Édesanyám nem ment újra férjhez. Nem tudom, hogy miért, de azt akartam hinni, hogy azért, mert édesapám élete szerelme volt. Eközben volt egy pasija, aki nem ért semmit. Azt gondoltam, hogy megalázza magát találkozgatva vele. Nem tisztelte anyukámat. Pedig ő valaki sokkal jobbat érdemelt, mint az a férfi akivel a bárban ismerkedett meg.

Még mindig emlékszem a pofonra, amelyet akkor adott nekem, amikor kiejtettem azt a szót, hogy „bár”. Elismerem, hogy megérdemeltem. Amikor a bőröm még mindig égett a pofontól,  eszembe jutott a doboz a levelekkel, pontosabban egy konkrét levél, amelynek az volt a megnevezése, hogy  «Amikor édesanyáddal nagyon összevesztek».

Átkutattam az egész hálószobát és megtaláltam a dobozt egy bőröndben, amely a ruhásszekrény felső részében volt. Átnéztem a borítékokat, és megértettem, hogy elfelejtettem kinyitni a levelet az „Amikor megtörténik az első csókod” felirattal. Gyűlöltem magamat ezért és úgy döntöttem, hogy majd később nyitom ki. Végtére is, megtaláltam azt, amit kerestem.

Most kérj bocsánatot tőle.

Nem tudom, hogy mért vesztetek össze és azt sem tudom, hogy kinek van igaz. De ismerem az édesanyádat. Egyszerűen kérj bocsánatot, és ez lesz a legjobb.

Ő az édesanyád, jobban szeret téged, mint bármit a világon. Tudod-e, hogy természetes úton szült téged, mert valaki azt mondta neki ,hogy ígyjobb lesz neked? Te láttad valaha is, hogyan szül egy nő? Vagy még több bizonyítékra van szükséged a szeretetét illetően?

Kérj bocsánatot. Meg fog bocsátani téged.

Édesapám nem volt nagy író, egyszerű banki hivatalnok volt. De a szavainak nagy befolyásai voltak rám. Ezek olyan szavak voltak, amelyekből nagyobb bölcsesség áradt, mint minden együttesen életem 15 éve alatt arra az időre.

Odamentem édesanyám szobájához és kinyitottam az ajtót. Sírtam, amikor megfordult, hogy a szemembe nézzen. Emlékszem, hogy amikor mentem hozzá, a kezemben tartottam a levelet, amelyet az édesapán írt nekem. Anyukám megölelt, és mindketten csak álltunk a csöndben.

Kibékültünk és beszéltünk egy kicsit róla. Valamilyen módon azt éreztem, hogy ott ül mellettünk. Én, édesanyám és édesapán egy apró részecskéje, amelyet nekünk hagyott azon a papíron.

Sok idő telt el, mielőtt még elolvastam volna az „Amikor elveszíted a szüzességedet” borítékot.

Loading...

Gratulálok, fiam.

Ne aggódj, idővel jobb lesz. Először mindig félelmetes. Az én első alkalmam egy csúnya nővel volt, aki emellett még prostituált is volt.

A legnagyobb félelmem azt, hogy megkérdezed az édesanyádat, hogy mi az a szüzesség, miután elolvasod ezt a szót.

Édesapám követett egész életemben. Velem volt, függetlenül attól, hogy régen meghalt. A szavai megtették azt, amit senki más nem tudott elérni: erőt adtak nekem, hogy leküzdjem a számos nehézséget az életemben. Mindig mosolyt tudott csalni az arcomra, amikor körülöttem minden  sivár volt, segített kitisztítani a gondolataimat a harag pillanataiban.

Az «Amikor mgnősülsz» levél nagyon izgatott engem, De nem olyan erősen, mint az «Amikor édesapává válsz».

Most megérted, hogy mi az az igazi szeretet, fiam. Megérted, hogy mennyire szereted őt, de az igazi szeretet az, amit eziránt az aprócska lény iránt fogsz érezni magad mellett. Nem tudom, hogy kisfiú vagy kislány.

A legfájdalmasabb levél, amit valaha olvastam, egyidejűleg a legrövidebb is volt azok közül, amelyeket az édesapán nekem írt. Biztos vagyok benne, hogy abban  a pillanatban, amikor ezeket a szavakat írta, édesapán ugyan úgy szenvedett, mint én. Időre volt szükség, de végül ki kellett nyitnom a borítékot, melyen az a felirat állt, hogy  «Amikor édesanyád meghal»

Most már az enyém.

Ez volt az egyetlen levél, amely nem csalt mosolyt az arcomra.

Mindig tartottam az ígéretemet és soha nem olvastam el a leveleket a kellő időnél hamarabb. Az  «Amikor megérted, hogy meleg vagy» levél kivételével. Ez volt az egyik legviccesebb levél.

Mit tudok neked mondani? Örülök, hogy meghaltam.

Viccet félretéve, a halál küszöbén megértettem, hogy túlságosan sokat gondoskodunk azokról a dolgokról, amelyeknek nincs nagy jelentőségük. Úgy gondolod, hogy ez változtatni fog valamin, fiam?

Mindig vártam egy új pillanatra, egy új levélre — még egy bölcs tanácsra, amelyre édesapám meg tud tanítani engem. Meglepő, hogy mire képes megtanítani egy 27 éves férfi egy 85 éves öregembert, akivé én váltam.

Most, amikor a kórházi ágyon fekszem, csövekkel az orromban és a torkomban ennek az átkozott ráknak köszönhetően, húzogatom az ujjaimat az egyetlen levél kifakult papírján, amelyet még nem érkeztem kinyitni. Az  «Amikor eljön a te időd» ítélet alig olvasható a borítékon.

Nem akarom kinyitni. Félek. Nem akarom elhinni, hogy az időm már közel van. Senki sem hiszi el, hogy egyszer meghal.

Veszek egy nagy levegőt és kinyitom a borítékot.

Szia fiam. Remélem, hogy már öregember vagy.

Tudod, ezt a levelet írtam meg elsőként és ez ment nekem a legkönnyebben. Ez az a levél, amely megszabadított fájdalomtól, hogy elveszítlek téged. Úgy gondolom, hogy  az elme világossá válik amikor ilyen közel vagy a véghez. Könnyebb beszélni erről.

Az itt töltött utolsó napokban az életemre gondoltam. Rövid volt, de nagyon  boldog. A te édesapád voltam és az édesanyád férje voltam. Hát mit kérhettem volna még? Ez adta meg nekem a lelki nyugalmat. Most tedd meg te is ugyan azt. A tanácsom neked: ne félj.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.