Az alkoholos italok története nem egy évezredre nyúlik vissza. Gyakorlatilag minden ősi civilizációban ismerték a részegítő italok előállításának módszerét. Ezeket a vallási rituálék közben fogyasztották, a víz fertőtlenítésére használták, kezelésre, valamint egyszerűen íztulajdonságaik miatt fogyasztották.
Sör
A sör — a egyik legrégibb alkoholos ital. Tápértéke miatt ezt az italt gyakran nevezik folyékony kenyérnek. Az első bizonyítékok a sör fogyasztásáról az időszámításunk előtti VI évezredhez kapcsolódnak. Az ősi sör recepteket az ásatások során fedezték fel Egyiptom és Mezopotámia területén.
Az Ókori Görögországban és az Ókori Rómában a sört a barbárok italának tartották, és a bortól eltérően nem örvendett nagy népserűségnek. De azokban a megyékben, ahol nehéz volt a szőlő termesztés a klíma feltételek miatt, a sör nagyon elterjedt volt. A kelta és germán népek ősidők óta főzték ezt az italt árpából, zabból, rostból és búzából. Skandináviában az árpát többnyire a sörfőzésre használták, nem pedig a kenyér sütésre, az „éhes években” pedig azt mondták: «Olyan kevés árpa termett, hogy még a sörhöz is kevés lesz».
A középkorban a sörfőzés folyamatát a szerzetesek tökéletesítették, akik a VIII században elkezdték használni a sörfőzéshez a komlót. Körül-belül ehhez a időszakhoz tartozik a sör ipari termelésének kezdete a kolostorokban. A XIV században meg lett alapítva az első sörfőzde, a XV-XVI századokban pedig megjelennek a sörfőző üzemek. 1516-ban Bajorországban meghoztak egy törvényt, amely lényegében véve az első állami standart lett a sör számára. Ennek a törvénynek megfelelően a sört csak árpából, vízből és komlóból lehetett készíteni. A XIX század második felében ehhez a listához hozzáadták az élesztőt.
Oroszországban a sör I Péter uralkodásakor lett népszerű. Jelenleg Oroszország a sörgyártók és sörfogyasztók első négyesébe tartozik a világban.
Bor
A borkészítés története több mint 8 ezer évvel ezelőtt kezdődött, a legrégibb edény pedig, amelyben a tudósok borüledékeket találtak, körül-belül az időszámításunk előtti VI évezrendben készült. Az Ókori Egyiptomban a borkészítés művészete nagyon magas szintet ért el. Itt kezdték el feltüntetni a boros edényeken a gyártási évet.
Az Ókori Görögországban és az Ókori Rómában a bort gyakorlatilag valamennyi lakossági réteg fogyasztotta. A bort általában vízzel vegyítették fel, hogy csökkentsék az erősségét és megnyissák az aromáját. A vizet borral hígitották fel a fertőtlenítéshez és a jobb szomj oltáshoz. A borról gyakran találunk említéseket az antik mítoszokban, ezt az italt szentnek tartották. A bor istene az Őkori Görögországban Dionüsz volt, akit a rómaiak Bahhusznak neveztek. A klíma feltételek Görögországban és Olaszországban elősegítették a borkészítés fejlődését, a római hódításoknak köszönhetően pedig a bor széles körben elterjedt egész Európában. Ezekben a időkben alakultak ki Franciaország és Németország jelenleg legjobb szőlőültetvényei. Az Ókori Rómában felfedezték a hideg erjesztési technológiát. A rómaiak az elsők között kezdték el a szőlőágak kötözését és a talaj vízelvezetését.
A középkorban a borkészítés fő központjai a kolostorok voltak, amelyek nem csak a vallási szolgálatra használták ezt az italt, hanem eladásra is. 1531-ben Champagneben megtalálták a pezsgő bor elkészítésének módszerét. 1715-ben megtanulták dúsítani az asztali borokat. Sok évszázadon keresztül a hordós borokat kancsókba öntötték és ott tárolták, és csak a XVIII század végén jelentek meg az első üvegpalackok a borok számára.
Az európaiak valamennyi országban sőlőültetvényeket létesítettek, ahol ezt a klíma feltételek lehetővé tették. Így a hagyományos borkészítési megyékhez csatlakozott Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália és Dél-Afrika. Azonban a legjobb bornak mégis a franciát tartják.
Brendi
A történészek körében egyetlen vélemény sincs arról, hogy ki és mikor találta ki a brendit. A koncentrált alkoholos italok szülőhazájának az Ókori Görögországot, az Ókori Kínát, sőt az Őskori Babilont is tartják. Ahhoz, hogy a bor út közben ne romoljon meg és kisebb helyet foglaljon el a szállításkor, a kereskedők desztillálták, az eladás előtt pedig vízzel felhigították a kapott koncentrácót. Azonban a bor desztillát, amelyet tölgyfa hordókban őriztek és szállítottak, aromásabb és telítettebb volt, mint az a bor, amelyből kapták, vagy az, amely a felhígitása következtében volt megkapva. Ez a koncentrált ital, amelyet úgy neveztek, hogy « égetett bor » («branwin» hollandul), nagyon népszerű lett Európában.
Fokozatosan szinte minden európai országban megjelentek a saját nemzeti brendi fajták. Az íze a felhasznált nyersanyagtól és az elkészítési módtól függ. A brendit szőlőből, szőlő törmelékekből és gyümölcsökből készítik. A legismertebb gyümölcsös brendi – calvados és calvados almából állítódik elő. A szőlőtörmelékekből lepárlás útján olasz grappát kapnak, grúz chachát, és balkáni rakiát. A szőlőbrendik között a konyak a legismertebb.
Érdemes megjegyezni, hogy konyaknak csak azt a brendit nevezik, amelyet Franciaországban készítenek, Charente departamentben, Konyak város közelében. Emellett azok a szőlőfajták, amelyekből a konyakot készítik, szigorúan meg vannak határozva a francia törvények által. Minden más brendi fajta, közte a Gascogneban készült armaniak és a hazánkban népszerű örmény brendi nem minősül konyaknak.
Vodka
A vodka felfedezésének pontos ideje és helye nem ismert. Arra, hogy ezen alkoholos ital hazájának nevezhessék magukat olyan országok pretendáltak, mint Oroszország, Fehéroroszország, Finnország, Ukrajna és Lengyelország. Úgy vélik, hogy a legkorábbi említések a vodkáról a XII századhoz tartoznak. Akkoriban inkább gyógyszerként használták. A vodka előállítása az arabok által felfedezett desztillálási folyamatnak köszönhetően vált lehetséges. A lepárlás segítségével Ar-Razi, perzsa orvos a XI században elsőként tudta kivonni az etil-alkoholt. Európában a desztillációval aktívan foglalkoztak az alkémikusok, szintén elsajátítva az etanol kinyerésének folyamatát.
A megszokott gabona vodka mellett, amely búza, rozs és árpa szeszből készül, létezik még szőlő, rizs és gyümölcsös is.
Rum
Alkoholos italok Алкогольные cukornád levéből, amelyeket a rum elődeinek lehet tartani, az Ókori Indiában és az Ókori Kínában jelentek meg. A rum története a XVII században kezdődik a Karibi szigeteken, ahova a cukornád az európaiaknak köszönhetően jutott el. A karibi lakosok észrevették, hogy a melasz – a cukorgyártás mellékterméke – az erjesztés során alkoholos itallá válik. Az első igazi rum akkor jelent meg, amikor megtanulták lepárolni ezt az italt, ezzel növelve a erősségét. Gyorsan népszerűséget szerzett nem csak a Karib szigeteken, hanem a gyarmati Amerikában is.
Két variáció létezik a „rum” szó eredésére. Az egyiknek megfelelően, a «saccharum» szótól ered — a cukornád latin megnevezése. A másik változat szerint, a «rumballion» szó rövidítésének eredményeként alakult ki, amely «rendetlenséget» jelent. A rum nagy népszerűségnek örvendett a kalózok és a tengerészek körében. Ebben a történelmi időszakban az emberek még nem tudták sokáig tárolni az édesvizet, és a hosszú tengeri utazások során megpossadt. Ezért a hajókra víz helyett alkoholos italokat vittek, első sorban rumot. A rumot a brit haditengerészetnél is használták.
Ugyan úgy, mint a tengerészek, az amerikai telepesek is igyekeztek kerülni a ivővíz fogyasztását, félve a betegségektől, és rummal hígitották fel. Nem sokkal az USA függetlenségéért vívott háború előtt a rum fogyasztása az amerikai gyarmatokban 13,5 literrel volt egyenlő évente egy emberre, közte a gyermekekre is.
A XIX század második felében kidolgozták a világos rum előállításának módszerét, amely könnyebb és puhább volt, mint a korábban létező variáció. Ehhez tökéletesíteni kellett a desztillációs és filtrációs technológiákat. Jelenleg több rum fajta létezik. A leggyakrabban azt az osztályozást használják, mely szerint az alkoholos ital lehet világos, aranyszínű és sötét. Az első szintén nevezik fehérnek és ezüstösnek, a másodikat borostyánszínűnek, a harmadikat pedig feketének. A rum erőssége a gyártási országtól függ. A chilei rum minimális erőssége 40°, a kolumbiaié — 50°.
Whisky
A jogért, hogy a whisky szülőhazájának nevezze magát még mindig vitatkozik Skócia és Írország. A legenda szerint a whisky kitalálója Szent Patrik, Írország védőszentje volt. Azonban az első írásos feljegyzés a whiskyről Skócia kincstári tekercseiben jelent meg. Mindez 1494-ben történt. A XVI-XVII századra a whiskyt már Skócia egész területén gyártották. Ennek az italnak az előállításához az árpát használták nyersanyagként, emellett néha használtak rozst és búzát is.
Több évszázad folyamán a skót és ír whisky gyártása félig legális módon történt. Az angolok által kiszabott magas adók miatt az ital nagy része titokban készült, fedve az „adóügyisektől”. Csak a XIX század második felében változtatta meg a hatalom az adózási elvet, és a whisky gyártói elkezdték legalizálni a tevékenységüket. A XX század elejére az ír és skót whisky népszerűséget szezrett világszerte, beleértve Amerikát is. Ezt nagy részben elősegítette az a tény, hogy a XIX század végén Európába eljutott a filoxéra rovar – egyfajta levéltetű, amely nagy károkat okozott az európai szőlőültetvényekben, amelyek nem tudtak ellenállni ezeknek a kártevőknek. Így kiesett az élvonalból a whisky fő versenytársa – a brendi.
Az ír whisky abban különbözik a skót whiskytől, hogy az előállítása közben nem hármas, hanem kettős lepárázást alkalmaznak. Emellett az ír whiskynek nincs füstös íze, mint a skótnak. Az USA-ban is gyártanak whiskyt. Az amerikai whiskyk között a legnépszerűbb a burboni – whisky fajta, amelyet kukoricából, nem pedig árpából készítenek.
Függetlenül attól, hogy az alkohol jelen volt az emberek minden napi életében, túlzott fogyasztását mindig elítélte a társadalom. A kőtáblán, amelyet Egyiptomban találtak, volt egy felirat: „Ne semmisítsd meg magad, amikor a kocsmában üls, ne veszítsd el az eszed és ne feledd a fogadalmaidat…”.