Régen történt. Vendégségbe érkeztem a barátomhoz. Ülünk a konyhában, kultúrálisan iszogatunk, beszélgetünk. Megjelenik a felesége. Elkezd kiabálni. Nem lényegretörően, egyszerűen hülye hangulatban van. Egy pillanatnyi abszúrditás. Ez nem tetszik neki, ezzel pedig elégedetlen.  Én már régen felkaptam volna a vizet és visszakiabáltam volna. A barátom pedig ül magának, cigizik, hallgat. A felesége kiabál. A barátom hallgat. «Hallasz engem?» – mondja felháborodottan a feleség. A barátom bólogat. De hallgat. A felesége megunta, elment. A barátom megkérdezi: «Miről is beszéltünk? A Borgesről?» És folytatja a beszélgetést, mintha nem is történt volna semmi.

Egy olyan húsz perc múlva a felesége visszajön. Mosolyog: «Ülhetek veletek egy kicsit?» Leült. Mintha új lenne, mintha kicserélték volna. És beszélgetünk magunknak vidáman hárman.

Ebben a pillanatban én, aki még nem vagyok nős, felértékeltem a férfi hallgatás hatalmas erejét. Hiszen általában mivel érnek véget az ilyen forgatókönyvek? A feleség kiabál, a férj pedig válaszként sértegeti. A feleség még dühösebbé válik. A férj is beszáll ebbe a „beszélgetésbe”. De nem olyan jól csinálja ezt, mint a felesége, akit a természet felruházott a képességgel, hogy sokat fecsegjen, beszéljen. Ennek eredményeként a konyhában elkezdenek röpködni a tányérok. «Tönkre tetted az életemet!» Veszekedés, a család a széthullás határán van. Úgy gondolom, hogy a válások kilencven százaléka azért történik, mert a férj nem hallgat akkor, amikor kellene.

Miért hallgat egy férfi?

Tudni hallgatni – a fő férfi erény. Valamiért sokan meg vannak győződve róla, hogy ez ellenkezőleg van így. De ez butaság, ez téves dolog, a korunk szemete. Amikor a színészek, komikusok, bohócok kultikusak. Amikor az üres fecsegést idézetekre bontják. De hallgassa csak meg, hogy mit beszélnek. Jónak lenni – jó, rossznak lenni – nem nagyon. A színészeknek általában nem túl magas az intellektusuk – ez tény. De mi prófétákat csináltunk a szereplőkből. Elszegényedett a szellemünk.

Színdarabokat adni elő, előadásokat olvasni, románcokat írni – ez igen, ez férfias. De nem a fecsegés. Mi mindent összekevertünk. Egy férfi – nem egy divatos szakáll, ha a hallgatás művészete.

Miért olyan fontos tudni hallgatni egy erős férfi számára

A férfiak átalakultak komédiás nőkké. És elmentek a talk showkba sikoltozni és rángatózni. Nem tudnak megállni. Egyeseknél elvonási tüneteket lehet észlelni,   ha a nap folyamán nem hívják fel őket és nem kérdezik meg a kommentjüket. Kommentálni pedig kommentálhatnak bármit. Éterből éterbe futkosva, elfáradva, simogatva az izzadt hajat a homlokon.

Mellesleg, az a hallgatag barátom nincs beregisztrálva egyetlen szociális hálózatban sem. Amikor egyszer megkérdeztem, hogy miért nem regisztrál a Facebookon, őgy nézett rám, mint egy őrültre. «És mit csináljak ott?»

Következtetések – miért kell megtanulni hallgatni

Hallgatni – akaraterővel rendelkezni. A hallgatás – szabadság. De a férfiak elveszítették az akaraterejüket és a szabadságukat. Én magam – a társadalmi széthullás terméke vagyok. Beszélek, beszélek, beszélek. Természetes függőség. Verbális kábítószeres függőség. Félek, hogy kezelhetetlen.

Bizonyára, valahol rejtőzködnek férfiak, akik tudnak hallgatni. A kihalás szélén álló törzsek. Lehetséges, hogy  a messzi északon, lehet, az Altáj-hegységben. Dohányoznak, dolgoznak, összeráncolják a homlokukat a napon. Tósztok nélkül isznak. Szavak nélkül szeretnék. Sajnálat nélkül halnak meg.  De a szabadság titkát őrzik tőlünk. Mint a fő férfi értéket. Mint egy ókori civilizáció maradványait. Ahol minden bölcs és helyes. Ahol a nők fecsegnek, a férfiak pedig hallgatnak.